Friday, 16 November 2012

Árvíz a tanyán

Kőszeghy Csilla Árvíz a tanyán című képe a Bumburi és a papagáj című könyvből.

Wednesday, 14 November 2012

Író Cimborák és Illusztrátor Pajtások

Az Író Cimborák előszületésnapi felolvasása az Illusztrátor Pajtásokkal közös kiállítás megnyitóján a QWERTmozi Galériában.
A tárlaton a fiatal magyar illusztrátorok önszerveződő közössége és a kortárs gyermekirodalom fórumaként működő írótársaság egyre gazdagodó együttgondolkodásába engedünk betekintést.
A kiállítást Dávid Ádám nyitja meg, majd vetítéssel egybekötött felolvasással foglaljuk össze az Író Cimborák egy évét, és egy kis koccintás után lehet cimboráskodni.

A tárlat a bemutatót követően november 17-én és november 20-án 16-20 óra között látogatható, de igény szerint 10 fő felett más időpontban is kinyitják a galériát.

Részletek itt!

Friday, 26 October 2012

Wednesday, 24 October 2012

Monday, 22 October 2012

Mikuka Mamuka

"Esténként kényelembe helyezte magát a széken, maga mellé húzta a kicsi sámlit, felrakta a fájós lábát és odahívott magához. Felvett az ölébe és hosszan, nagyon hosszan énekelgetett nekem."

Részlet Szepesi Szűcs Barbara Mikuka Mamuka c. könyvéből

Nagyi és kutyája a gazdik hasonlítanak a kutyákra, vagy fordítva sorozatból


                                           © Kőszeghy Csilla

Válogatás 2. az Író Cimborákkal közös szeptemberi munkákból


Lackfi János: Szív



A Réten a patakmederben

a fiúk nejlonzacskót találtak,

elég gusztustalant,

én csak távolról néztem,

mert meg lett mondva,

hogy ne turkáljak a koszban,

mikrobák, bacilusok meg minden,

és én szót fogadok,

főleg ha mindenki látja.

A patakmeder ilyen szempontból

izgalmas, csupa törött vödör,

moncsos pulóver, szétrohadt fotel.

A fiúk általában fognak is halat,

hozzák nagy büszkén,

ott lötyög a szivárgó zacskó

belsejében, a zavaros lében,

és vergődik,

mintha tespedő, szürke élőlény lenne

az a zacskó szmötyi,

és a halacska lenne a szíve.

 Fent: Boros Mátyás illusztrációja


Tasnádi Emese: Iskolatáska



De én tényleg nem tudtam, anyu. Én…én azt hittem, hogy kivettem, sőt, tulajdonképpen, hogy megettem. Én nem is tudtam, hogy mégse nem… Biztosan azért, mert az utolsó napokban annyi minden volt, tudod, hogy nem volt rá időm. …Hogy mi minden volt? Hát arra már nem emlékszem, igazán olyan régen történt már. Nem emlékezhetek mindenre! Mert különben meg szoktam ám enni, vagy ha én nem, akkor hát a Zoli, az igen. Mert ő neki nem szoktak adni és vagy hozzám jön, vagy a Zsófihoz. Pénzt azt szokott kapni, hogy vegyen magának, de inkább mindig egy könyvet vesz.
Jó, tudom, nem a Zoli zsebpénzére vagy kíváncsi, hanem hogy ez hogy történhetett meg.
De hát most mit mondjak? Az úgy volt… Hát hogy is?
    Ja, igen, hogy elmentem reggel az iskolába és elkezdődtek az órák. Vagy már nem is voltak órák, mert már az utolsó nap volt. Na, szóval, és akkor jött az Ofő és azt mondta, hogy…mit is?
Hát tulajdonképpen nem mindegy?!
De most miért mondod, hogy kimászik a táskából? Csak egy szendvics… na jó, meg egy alma! De ezek nem tudnak mászni! Nem, anyu, még ha kukacok vannak benne, akkor sem tudnak ám mászni! Tulajdonképpen felfoghatnánk úgy is, mint egy biológia kísérlet! Sőt, szerinted hol lennénk ma, ha Fleming mindent elmosogat? És az ecsetpenész, akkor hogy jött volna elő a penicillinnel!?
Nna, én ezért nem ettem meg a szendvicsemet az utsó nap!
    Nem tudom ki az a Karinthy, és különben is, én nem a bizonyítványomat magyarázom, hanem a táskámat. Jó, ígérem, elolvasom…De most akkor nem beszélhetnénk másról? Most már úgysem tudjuk meg, hogy maradt a táskámban az a szendvics. Majd beszélek a Zolival, ha elkezdődik a suli és megkérdezem, hogy miért nem ette meg.

            Te, anyu, kaphatok egy új iskolatáskát?


Fent: Molnár Olgi illusztrációja




Hétfőn még nagy úr a hetes,
hatalma is félelmetes,
mindenkit felír, aki rossz,
mert hétfőn még minden tilos,
elbánik bárki csibésszel,
még a barát sem kivétel,
ablakot nyit, csak neki jár,
táblát ő mos, ez a szabály,
ülni senki sem merészel,
osztály vigyázzt, ha vezényel,
jelenti a napot s időt,
és hogy ki nem váltott cipőt,
meg hogy ki hiányzik s miért,
és hány fő, akit tettenért
titokban galacsint, ha gyúr;
Hétfőn a hetes még nagy úr.

Kedden a hetes már kedvesebb,
segíthetsz neki egy keveset,
ha e kegyért cukrot kaphatott,
tőle bárki tárhat ablakot,
ám naplóhoz nem nyúl, csak barát,
és még büszkén kihúzza magát,
de későket nem ír föl menten;
Kedvesebb már a hetes kedden.

Szerdán a hetes már lustul,
miénk a tábla krétástul,
hatszor is lemossuk mi magunk,
dátumot ingyen írhatunk,
legyintünk, mikor fegyelmez,
végül úgyis megkegyelmez,
már nem olyan félelmetes;
Lustul már szerdán a hetes.

Csütörtökön a hetes is másol
elmaradt házit valaki másról,
ám ezalatt dolga lenne tenger,
a hetes is valahol csak ember,
mi segítünk, ez a rend minálunk,
matricáért mindent megcsinálunk,
csak a jelentésre legyen gondja;
Ma egy kicsit csütörtök van, mondja.

Pénteken a hetes is már fárad,
kicsit késett, azért piheg párat,
szenvedései ma véget értek;
A hetesnek legszebb nap a péntek!

Fent: Boros Mátyás illusztrációja

Wednesday, 10 October 2012

Rokokó frizkó


Na egy kép a régmúltból...rizspormentesítve vagy -talanítva....
és egy dazseres kép a saját blogról (a kulcsszóra kattan a zár..)

Monday, 8 October 2012

Válogatás az Író Cimborákkal közös szeptemberi munkákból


Ovlachi Aliz: Most múlik pontosan

Mármint a nyár. Még alig látszik, hogy múlik, de azért minden nappal egy kicsit sápadtabb, ráncosabb és soványabb lesz. De nem is a nyárról, vagy őszről, hanem Petiről akarok mesélni nektek, aki negyedik osztályos. (Lesz. Jövőre. Hogy idősebbnek higgyék, mindig nagyobbnak mondja magát). Szüleivel ma este érkezik haza a nyaralásból. Mint minden évben, most is a Balaton partján pihentek, egy kis faházban. Két hetet töltöttek itt, és most becsukódik a kis faház ajtaja, apa zárja a kulccsal, amit a lila kalapos nénitől kaptak. Már itt is van a lila kalapos néni, széles mosollyal jön apa és anya felé, karjait kitárja, már messziről magyaráz, kérdez, és válaszol, leginkább olyanokat mond, hogy reméli, Petiék számára kellemesen telt a nyaralás, és jövőre is az ő házában fogják elszállásolni magukat. Amint megkapja apától a kulcsot, biccent és már siet is tovább, a másik faház felé, mert az is az övé, és onnan is épp most távoznak a nyaralók.
        Szeptember eleji, szép, napos idő van még, de most már menni kell, mert holnap kezdődik az iskola. Apa meg anya pedig szívesen maradtak volna még pár napot, és Peti is jól érezte magát - de holnap van 3.-a, és még be is kell pakolnia az iskolástáskájába. Nem is beszélve arról, hogy Peti holnap reggel új iskolában kezd: júniusban el kellett búcsúznia régi osztálytársaitól, mert elköltöztek, így a holnapi nap kétszeresen is izgatottá teszi. Milyen lesz vajon az új iskola? Nem kívülről, mert úgy már látta, amikor apával elmentek beiratkozni, meg nem is belülről, mert belülről is látta már, hanem milyen lesz a tanító néni, milyenek lesznek vajon az órák, és főleg milyenek lesznek az új gyerekek? Peti egyik percben jóleső izgatottságot él át, ha a holnapi napra gondol, másik percben meg a könnyeivel küszködik. Egész úton hazafelé az iskola körül kavargott már minden gondolata, és hiába próbálta elhessegetni őket, újra és újra visszatértek hozzá. Anya és apa szótlanul ülnek az autóban, anya talán el is szenderül néha a hosszú úton, apának pedig ki tudja, hol járnak a gondolatai.
Nagysokára végre hazaérnek. Különös az égbolt, a fű, a fák, nyár is van még, meg már nincs is, egyik percben perzselő meleg, a másikban fáradt napfény és hűvösödő szellő. - Vajon milyen lesz az új iskola? - töpreng a kisfiú, egyre álmosabban, le-lecsukódó szemhéjai mögül próbálva kikémlelni a most még alig látható jövőt. Peti szobájában már ott van a széken a holnap reggeli ünneplőruha, mellette az új táska is, bepakolva. A hold fénye besüt a padlóra, a hosszú, sárga csík a szobát szinte kettészeli - s miközben ezt a csíkot figyeli Peti, lassan-lassan álomba szenderül. Anya halkan még bekukucskál Peti szobájába, vajon alszik-e már, majd végleg elsötétül és elcsendesül a ház.


Fent: Pap Kata illusztrációja

Miklya Luzsányi Mónika: Régen volt, soká lesz



 – Az új suliban biztos minden jobb lesz! – biztatta magát Peti másnap reggel, amikor a suliba készülődött. – Jobbnak kell lennie!
 Aztán egy pillanatra elbizonytalanodott. Férfiasan megszívta az orrát. Mert egy férfi nem sír. Nem is könnyezik. Főleg ha negyedikes.
    Az biztos, hogy amilyen a Hamza téren volt, annál rosszabb nem lehet. Bizonyos szempontból. Mondjuk Vendel-szempontból. Hanna-szempontból viszont már egészen más a helyzet.
    A Hamza téri iskola kívülről legalább olyan kedves és csalogató volt, mint ez az új, az Epreskerti. A falakon vidám festés futott végig, mindenhonnan Micimackók meg Thomas gőzmozdonyok néztek le rá. Jó, a lányokra Hamupipőkék és Csingilingek, de kit érdekelnek a lányok? Petit nem, az biztos. Legalább is egy darabig nem érdekelték. Egészen addig, amíg be nem lépett az osztályba, és meg nem látta Hannát. Mert Hanna nem olyan volt, mint a többi lány. Jó, kívülről mondjuk olyan, mert hosszú szőke haja volt, amit ugyanolyan mulatságos kontyba tekert a feje tetejére, mint Csingiling. És ugyanolyan ábrándos szeme volt, mint Hamupipőkének. De ugyanúgy nem tudott megülni egy percig sem a padban, mint Peti. És ugyanúgy imádta a Verdákat, mint Peti. A rajzfilmeset meg az igaziakat is. Mindent tudott a kocsikról, ugyanúgy, mint Peti. És imádott focizni is. Ő volt a legjobb balhátsó, ha bevették a csapatba. De soha nem vették be. Ugyanúgy, mint Petit. Mert Márki Vendel már az első napon átvette az irányítást az osztály felett. Na jó, lehet, hogy nem az első napon, hanem az első héten. Vagy az első évben. Mindegy. A lényeg az, hogy Peti és Hanna teljesen kiszorult az osztályból. És hiába volt kedves a tanító néni, és jó az iskola. A mindennapok szörnyűek tudnak lenni, ha utálnak az osztálytársaid. És Vendel tett róla, hogy utálják Petit. Meg Hannát is.
    Szóval Vendel nélkül biztos, hogy sokkal jobb lesz az új suliban. De hogy Hanna nélkül hogy fog kibírni akár csak egy napot is, azt Peti el sem tudta képzelni. Azt sem tudta, Hannával mikor fognak találkozni újra. Soká, nagyon soká. Abban viszont biztos volt, hogy Márki Vendellel soha többé nem akar találkozni.


Fent: Cserháti Hajnalka illusztrációja

Bertóti Johanna: A pillanat



  – Az új suliban biztos minden jobb lesz! – biztatta magát Peti fogmosás közben is. – Csak ez az első nap ne lenne ennyire nehéz. Talán jobb is lenne kihagyni. Mi lenne, ha csak második nap mennék be a suliba? Mi lenne... Akkor a második nap lenne az első nap. Csak azt a pillanatot éljem túl, amikor belépek az osztályba, néma csend, minden szem rám mered, Vendel bekiált valamit, amit nem hallok jól. Röhög az egész osztály. Persze ez nem történhet meg, mert Vendel nem lesz ott az új suliban. Szerencsére! Szóval belépek, néma csend, minden szem rám mered... valami történik, és röhög az egész osztály. Másképp nem tudom elképzelni. Az első padban ott ül Hanna, ő az egyetlen, aki nem nevet. Á, dehogy lesz ott Hanna... Ő sem lesz ott az új suliban... Szóval kivétel nélkül mindenki nevetni fog.
– Peti, indulnod kell! – kiáltott a konyhából anya.
Peti és apa némán mentek egymás mellett az iskola felé vezető úton. Már egészen közel voltak a sulihoz, mikor apa megszólalt:
– Aztán csak bátran! Húzd ki magad, és minden jó lesz.
    Peti ott állt az osztályterem ajtaja előtt, amin túl apa már nem kísérhette el. Valahogy úgy érezte magát, mint a mesebeli vitéz, aki az oroszlánnal készül megbirkózni. Peti megfogta a kilincset, összeszorította a fogát, és belépett.Néma csend. Minden szem rámeredt... És harsány nevetésben tört ki az egész osztály. A tanító néni a fejét csóválta. Történt valami a nevetés előtt. Talán egy második Vendel alig hallható megjegyzést tett, vagy lehet, hogy ugyanaz a gondolat futott át mindenki agyán. „Egy törpe lépett be az osztályba.” Peti ugyanis, itt az ideje, hogy elmondjuk, igen alacsony termetű kisfiú volt. Így aztán huszonhárom apró harmadikos azon nevetett, hogy van közöttük egy náluk is apróbb termetű gyermek. Emindig így volt. Az előző iskolában is ő volt a legalacsonyabb, még a lányoknál is alacsonyabb volt. Abban reménykedett, hogy nyáron kinövi az alacsonytermetűséget, de most úgy tűnt, nemhogy nőtt volna, de még jobban összement a többi gyerekhez képest.
Ott állt az osztály előtt lesütött szemmel.
– Ő Peti, az új osztálytársatok – szólt a tanítónéni. – Gyere, Peti, ez lesz a te helyed – azzal az első padhoz vezette a kisfiút. Peti leült. Meglepetten vette észre, hogy a mosolygó szőke kislány, aki mellette ül, alig látszik ki a padból. 

Fent: Egri Mónika illusztrációja

Tasnádi Emese: Az új lány



-        Az új suliban biztos minden jobb lesz! – biztatta magát Peti még egyszer, miközben leült a padba. Pont úgy, mintha csak egy ima malmot forgatna, vagy egy rózsafüzért, olyat, mint amilyen a Dédinek van Besenyszögön. 
-        Szia, Hanga vagyok. – mondta a mosolygó szőke kislány mellette.
Hanna?! Az lehetetlen! Hanna nincs itt. Hanna ott maradt a régi iskolában, abban a másikban, ahol a Márki Vendel van és vele együtt minden rossz, ami csak lehet egy kisfiú életében. Nagyon szerette volna, ha Hanna is vele jön ide az új iskolába, ahol majd biztos minden jobb lesz, de nem jöhetett. És most itt ez a lány és azt mondja, Hannának hívják. Az nem lehet!
-        Hanga, figyelnél egy picit arra, amit mondok? – fordult a padjukhoz a tanító néni.
-    Igen. Csak köszöntem az új fiúnak. – csicseregte a szöszkeség és hiába icergett és ficergett a padban, így is alig látszott ki belőle.
-        Helyes, de most inkább figyeljetek mindketten! – mosolygott Csilla néni és folytatta az órát.
Szóval Hanga és nem Hanna! Szép név, gondolta Peti és lopva oldalra sandított, hogy jó alaposan megnézze magának ezt a Hangát. Pici volt és szőke. A haja hosszú volt, de lófarokban hordta, nem olyan mulatságos kis kontyban, mint Hanna. A tolltartója Csingilinges volt, de a füzete Hamupipőkés. És folyton ficergett a széken, a lába pedig alig ért le a padlóig. 
    A tanító néni közben pedig csak mondta, mondta, hogy mit kell tudni erről a harmadik évről. Peti nem nagyon figyelt, nem tudott. A tenyere izzadt volt, a nyaka már fájt, annyira mereven ült és a lába is kezdett zsibbadni, olyan szorosan nyomta magát a székéhez. Nyakában, abban a nagy érben, ami keresztülfut rajta, érezte, ahogy a szíve hevesen ver, szeme előtt fátyolos volt a világ. Izgult. Jól ismerte ezt a gyomorgörcsöt, ami akkor jelentkezett, mikor belépett az osztályba, ebbe az újba és harsány nevetés fogadta. Épp azon gondolkozott, hogy most mindjárt elájul, vagy legalábbis elsüllyed a föld alá szégyenében, amikor hirtelen megbökte valaki oldalról. Hanga volt az. Egy papírdarabot dugott a kezébe. Először fel se fogta mi az, majd lassan széthajtogatta a fecnit és elolvasta rajta az írást.
„Félsz?” „Ühüm” – motyogta Peti és aprót bólintott. Hanga elvette tőle a papírdarabot és újabb üzenetet firkantott rá (nahát, Verdás ceruzája van! – villant át Petin). „Ne izgulj! Ez egy tök jó osztály!” A kisfiú csak nézte, nézte a papírt, majd ő is ráfirkantott valamit: „Nevettek!” „Igen, mert Csilla néni megkérdezte, hogy ebben az évben ki legyen az osztály programfelelőse, mire az Ákos azt mondta, mielőtt bejöttél volna, hogy az, aki most belép az ajtón. Erre te beléptél.” Szóval nem is rajta nevettek, hanem csak a helyzeten! Peti hatalmas megkönnyebbülést érzett, mintha egy súlyos kő gurult volna le a szívéről. De még mindig nem engedett fel teljesen, túl sok kavics gyűlt össze az elmúlt két év alatt abban a másik iskolában. Szeme előtt lassan kitisztult a kép és már látta és hallotta is Csilla nénit, meg Hangát, ezt a szőke, mosolygós kislányt, aki nagyon emlékeztette Hannára. Hirtelen eszébe jutott valami és már firkált is a cetlire: „Tudsz focizni?” „Naná, öt bátyám van otthon! Meg az apu. Én vagyok a legjobb balhátsó, apu szerint!” Nahát! Ez lehetetlen! Mintha Hanna küldött volna maga helyett egy másik Hannát. Ez csakis valami varázslat lehet. Peti nagyon szerette a varázslatot és nagyon szerette a meséket. Pont itt tartott gondolataiban, mikor Hanga megint meglökte és a kezébe nyomott valamit. Ez most nem papír cetli volt, hanem egy apró, puha textil figura, pont elfért a markában. Úgy nézett ki, mint valami manó. Ebben a pillanatban Csilla néni felszólította Petit:
-        És most halljuk az új fiút! Peti, gyere ide és mesélj magadról!
-        Nyugi! Ne izgulj! Csak szorítsd meg a manót és figyelj rá, mit súg neked! Menni fog! – súgta oda Hanga Petinek miközben ő lassan elindult a tanító néni felé.

Fent: Molnár Olgi illusztrációja


Simon Réka Zsuzsanna: Minden jó, ha...


Peti Csilla néni háta mögött ült a buszban. Indulás óta csak az kattogott a fejében ma újra találkozik Márki Vendellel. Vajon, milyen lesz a focimeccs? Most életbevágóan fontos a győzelem. Nem hagyhatja, hogy új osztálytársai előtt az a nagydarab pupák újra beledöngölje a földbe. Izzadni kezdett a tenyere. Zsebkendő után kutatva belenyúlt a zsebébe. Előhúzta a puha anyagot. A textilmanó vigyorgott rá apró világító gombszemeivel.
“Hát ez meg, hogy a csudába került ide? Ott hagytam a padban!” ‒ húzta össze a szemöldökét Peti, és egy gyors mozdulattal visszagyúrta a manót.
‒ No, most akkor berezeltél, vagy mi van? Tudod, a bombagól. Bombagóóól! ‒ sutyorogta a manó.
‒ Nem rezeltem be! ‒ szorította a kezét a zsebére Peti.
‒ Mit mondtál, Peti? ‒ kérdezte a mellette ülő Hanga.
‒ Á, semmit, nem fontos!
A busz bekanyarodott a Hamza téri iskola elé. Peti megremegett. Szerette ezt az iskolát, igaz, Márki Vendel miatt néha nagyon utálta, de az épület, jaj, az épület az mindig olyan csalogató volt. A busz ablakából megpillantotta Vendelt. Ott állt az iskola előtt, hóna alatt egy focilabdával, és a közeledő buszt fürkészte. Ott álltak egy kupacban a régi osztálytársak és a volt tanítónéni, Janka néni is.
Csilla néni aprókat tapsolva  a buszban gyorsan elhadarta, senki ne mozduljon semerre, várják meg míg mindenki összeszedi a cókmókját.
Kinyílt a buszajtó.
‒ Hanga, Hanna, bombagól, bombagól! ‒ nyekeregte a manó.
‒ Pszt, egy szót se, vagy a hátizsákba zárlak! ‒ szólt Peti, és Csilla néni után lassan, ráérősen lebaktatott a buszból.
‒ Szia, Peti ‒ lépett oda hozzá Hanna.
‒ Szia, Hanna. Sziasztok ‒ szólt Peti és a régi osztálytársaihoz fordult. Szeretett volna még mondani valamit Hannának, de nem tudott több szót kipréselni magából. Janka néni megsimogatta Peti fejét. Látszólag nagyon örült, hogy újra találkozhattak.
‒ Szevasz, Töpörtyű ‒ nyomott egy barackot Peti fejére Vendel‒, hát te aztán jól meglógtál innen!
Peti azt sem tudta hova bújjon. Na, tessék, már kezdődik. Vendel már kiszúrta magának. Egész nap rajta fog lógni. Hogy lehet így a győzelemre koncentrálni?
‒ Bombagól, apukám! Te adod, vagy te kapod? ‒ szemtelenkedett újra a manó.
Több sem kellett Petinek, befúrta kezét a zsebébe, megragadta a textilfigurát és begyömöszölte a hátizsákjába.
Csilla néni összeterelte az epreskertieket. Hanga Peti mellé furakodott. Csendben bevonultak az iskola tornatermébe átöltözni.
A Hamza téri iskolának füves, gondozott focipályája volt. Legtöbbször a felsősök játszották itt a barátságos mérkőzéseket. Ezért is volt nagy dolog, hogy az epreskerti negyedik bét meghívták a Hamza tériek. Peti korábban sokszor ült már Hannával a lelátón. Mindig csodálattal bámulta a felsősöket, akik Hamza téri mezben rúgták a lasztit. Sokszor álmodozott arról, hogy majd egyszer ő is közöttük lehet, talán majd ő lesz a csapatkapitány. De arra is sokszor gondolt, talán a széphajú, széplelkű Hanna lesz, a legjobb balhátsó.
A két csapat bemelegített, elkezdődött a várva várt mérkőzés. A Hamza tériek mintha erősebben kezdték volna a játékot. Alig lehetett követni őket, úgy hasítottak a pályán. Vendel vezette a labdát. Már majdnem az epreskertiek kapujához ért, amikor Bence (Mérföldes Medve) hirtelen eléugrott, hogy kicselezze és megkaparintsa a labdát. Hanna sem késlekedett, Vendel mellett termett, intett neki, na, passzold már, de Vendel úgy tett, mintha észre sem venné. Nekiveselkedett és tiszta erőből a kapu irányába rúgott, de Bence egy gyors mozdulattal elkaszálta a labdát, majd Hangának passzolta. Hanga célzott, lőtt, góóóóóóól.
1:0 az epreskertiek javára. Örömkiáltástól zengett a lelátó. Csilla néni hol füttyentett, hol tapsikolt örömében. Bence Vendel mellé somfordált és halkan ezt súgta neki:
‒ Na, most ki a Töpörtyű?
A második félidőben az epreskertiek kezdtek erőteljesebben. Peti igazi firkás játékosnak bizonyult. Gőzerővel indult, bűvészkedve cselezett.
‒ Vigyázz, a hátad mögött, balról akar lecsapni rád! ‒ csilingelt a manó hangja.
Vendel volt az, de hiába igyekezett. Peti még idejében kicselezte, de a közeledő Hannát már nem tudta. Hanna célzott, rúgott, góóóóóól. 1:1. Micsoda gólvágás. Micsoda mérkőzés volt. Janka néni és Csilla néni boldogan fogtak kezet.
Bence Vendelhez lépett:
‒ Ne haragudj, hogy letöpörtyűztelek. Szép játék volt.
‒ Nem haragszom. Valóban szép játék volt ‒ mondta Vendel és tekintetével Petit fürkészte.
A gyerekek kezet fogtak és közben büszkén integettek a lelátón ülőknek.
Vendel Peti nyomában lépkedett. Peti megfordult.
‒ Peti, ne haragudj, hogy Töpörtyűnek neveztelek! Nagyon jól játszottál! ‒ szólt Vendel lehajtott fejjel.
‒ Nem haragszom. Remélem, még játszhatunk együtt ‒ mondta Peti boldogan, és megveregette Vendel vállát.
Este, amikor Peti fáradtan már az ágyában feküdt, az jutott eszébe, eddig egy igaz barátja volt, Hanna, de ma már nem is egy, de négy van. Legszívesebben kiugrott volna a bőréből örömében.
‒ Ügyes voltál, kispajtás! ‒ sisteregte ásítozva a gombszemű textilmanó.
‒ Az új suliban minden jobb lenne, ha Hanna és Vendel is velünk lehetne ‒ suttogta félhangosan Peti, és mély álomba szenderült.


 Fent: Agócs Írisz illusztrációja

Állati jó kiállítás a Ficserke oviban


Thursday, 4 October 2012

Eltörött a béka lába

Egri Mónika illusztrációja Ovlachi Aliz Eltörött a béka lába című verséhez.

A teljes verset itt tudjátok elolvasni!

Maros Krisztina - Mészöly Ágnes: Esőanyó

A teljes mesét itt tudjátok elolvasni!

Itt az ŐSZ!

Agócs Írisz illusztrációja Tasnádi Emese Az Ősz című meséjéhez.

A teljes mesét itt tudjátok elolvasni!

Makhult Gabriella illusztrációja Miklya Zsolt Nagymamaízek című verséhez

Folytatás az Író Cimborák blogon!

Monday, 16 July 2012

Főleg zöldség-gyümölcs

Egy szakácskönyv borítójára készült.


Ez meg meggyszezon.



© Pap Kata

Gyümölcsös...

Egy téli estén készült, a helyi piac plakátjára...


Simonyi Cecilia ©

Monday, 18 June 2012